qd

Igazából 0731, de csak most értem haza a munkából.

 

Ma pont ilyen kedvem van, mint amilyen az idő. Legalább elmegyek innen. Pont.

---

 

Köszönöm mindenkinek a jókivánságokat ajándékokat ilyeneket. Annak a háromnak főleg, aki tényleg boldog névnapot kivánt. Itt van az én saját ajándékom.

Kis szilícium részecske voltam. Aztán kibányásztak, összegyűjtöttek, vasúti kocsiba raktak sok-sok barátommal együtt. Dobozba kerültem, aztán ládába, aztán egy nagy teherautóra, később pedig egy mikrobuszba. Eljutottam a műhelybe, oda a hegyek közé, ahol szerettek, féltő kezekkel bántak velem. Üveget fújtak belőlem. Pohár lettem. Gyönyörűszép talpas vörösboros pohár. Egyedi. Soha senki nem látott még olyan gyönyörű poharat, mint amilyen én voltam a mester kezében. Szeretett engem. Azt mondta, én vagyok a mesterműve. Ahogy a többiek is. Mi mind egy-egy mestermű voltunk. A többi pohárral együtt. Mi voltunk a mester dédelgetett kincsei, akiket szeretett, és még most is szeret. Helyünk volt és még most is van a házában. Mi, poharak, bögrék, vázák, kancsók, füles, és fülnélküli csészék, cserepek, kicsik, nagyok, átlátszók, színesek, mi mind a mester nagy családját alkottuk.

Aztán újra ládába kerültem, majd mikrobuszba, aztán vasúti kocsiba, aztán egy dobozba, majd újra mikrobuszba, és végül egy polcra a közeli kisváros polcán. Sürögtek az emberek körülöttem, megbámultak, a gyerekek kacagtak, ahogy az arcukat kinagyítottam makulátlan tisztaságommal, a felnőttek elismerően csettintettek nyelvükkel, amikor megláttak, az idősek fátyolos szemmel gondoltak a régi időkre, amikor kedvesükkel a tó partján kortyolták a mézédes fehérbort egy hozzám hasonló mesterműből, és a hársfaillat egészen a homloküregükig hatolt. Ez az illat annyira behatolt az emberek orrán át a fejükbe, hogy szinte az agyukat ölelte körül. Egész életükben emlékeztek arra a nyárra. Azt hiszem ezért tekintettek sokan vöröslő szemmel rám.

És ezért kerültem annak a kedves öreganyónak a tulajdonába aki aztán az unokájának ajándékozott engem. Csodás életem volt akkoriban. Mindig én voltam a piknikes kosárban, akárhová mentünk. Én voltam a szekrényben az első az összes üvegtárgy közül, de még a porcelánokat is megelőztem. Pedig egy valódi kínai porcelán is volt köztünk. Midnenki szeretett. A gazdám igazi aranyifjú volt. A gazdám és én - mi ketten rengeteg lány fejét csavartuk el. Emlékszem a rengeteg rózsás ajak érintésére, némelyiknek még most is érzem az ízét. Szerettem őket egytől egyig. Olyan ártatlan volt akkoriban az élet.

De elért a végzet engem is. Azt hittem, varázserőm van, és azt hittem, a gazdám is tudja ezt. De valahogy mégis megrepedtem. Nem emlékszem pontosan, hogy hogyan történt, azt hiszem összekoccantam valami másik üveggel a kosárban, talán bor volt, azt hiszem valamilyen hárslevelű... azt szerettem a legjobban. Pedig vörösborospohár vagyok, de mégis ezt a fehéret szerettem a legjobban. Olyan finom illata volt, hogy epekedtem néha azért, hogy belém töltsék. Akkor még fényesebben csillogtam, hogy büszke legyen rám a gazda. Büszke is volt mindig.

De mégis megrepedtem, és ő okozta vesztem. Eddig simogattam az ajkakat, páratlan fényt adtam minden bornak, talán még a legsilányabb bort is fenségesnek találták volna azok a rózsás ajkak belőlem. Ezentúl viszont simogatás helyett karcoltam, selymes fény helyett pedig hitvány homályt adtam mindennek, amit belém öntöttek. Még a víznek is, pedig azt igazán nehéz a poharak országában elrontani. A kényes női ajkak mindig felszisszentek, ahogy hozzájuk értem. Már nem szerettek. Nem szeretett senki sem. A gazdám se tett be többé az üvegek mellé a kosárba, és nem vitt el a kabrióval a tó mellé a hársfaillatba, ahogy a régi csillogó szemű öregek emlékeztek ott a boltban, amikor rám pillantottak.

Így lettem végül egy csillogó szemű öreg tulajdona. Valahol a lomok között talált meg a volt gazdám háza mellett. De neki sem a régi emlékektől csillogott a szeme. Inkább a sok érces, nyers bortól, amit ivott. És azokat a rettenetes borokat mind belém töltötte. Sose mosott el. Fájt a lét. Csúnya lepedék volt mindenütt rajtam, a gyönyörű talpam is kicsorbult, egy selejt potyautas lettem világon. Semmiben sem leltem már örömömet. Újra csak fájt a lét. Fájt az, hogy ebbe a tesbe vagyok zárva, és ezzel együtt erre a sorsra vagyok ítélve. Hát én tehetek róla, hogy a gazdám nem vigyázott rám, és a hárslevelű üvege megsértett? Minden este azon törtem kis üveg-agyam, hogy hogyan lehetne széttörni, darabokra hullani, apró szilánkokra törni, és végül szétgurulni a padlón, hogy végre szabad legyek. Belém ne töltsetek többé savanyú bort meg olcsó pálinkát! Volt ott egy kancsó is, valaha olyan sorsa lehetett mint nekem, de neki a füle tört le, így ő is az öreghez került. Ő is ezen gondolkozott, mint én. Széttörni és elgurulni, a sarokba, ott már senki sem zavar.

Egy idő után annyira megszerettem a kancsót, hogy már nemcsak széttörni akartam, hanem Vele széttörni, és szétgurulni. Azt akartam, hogy a szilánkjaink már annyira összekeveredjenek, hogy ne is lehessen őket kiválogatni. Örökre együtt. Minden este tornáztam a polcon, hogy arrébb kerüljek. Akinek már volt üvegből az izma (felteszem, hogy kevés ilyen olvasó van) annak nem kell mondani, hogy mennyire nehéz ez. Én mégis mindig tornáztam. Megbeszéltem a kancsóval, hogy együtt vetjük magunkat a mélybe. Együtt leszünk. Örökké.

Egy este elérkezett az idő. Az öreg részeg volt, és éppen csak a peremére rakott le a polcnak. A kancsó mellé. A kancsó biccentett, és én már tudtam, hogy most van itt a várva várt vég, amitől mégis annyira tartottam. A kancsó minden erejét bevetve meglökött, és én elindultam lefelé, a hideg kőre. Nem volt hosszú a zuhanás, a pillanat, a robbanás pillanata azonban annál hosszabb és gyönyörűségesebb. Éreztem, ahogy szétáramlik bennem a rengeteg energia, ahogy egyre inkább megfeszülök, ahogy rugalmatlan üveg izmaim sikoltva ellenkeznek a rettenetes feszültségenek.

Elsőnek a talpam tört el. Olyan hirtelen történt, hogy búcsút se tudtam mondani a kedves talpnak. Pedig mennyi mindent kiálltunk mi együtt! Álltunk a fűben, a kedves otthoni melegben az asztalon, a mesternél a többi mestermű között finom papíron. És most itt, először cserbenhagy a kedves talpam. A hideg kövön nem bír el engem, és szabadon bocsát. Egyet reccsen és elhallgat, ő már nem is törik több szilánkra. A talp szára csendben veszi tudomásul, hogy itt van a vég, szinte el sem törik, csak elgurul. Szó nélkül.

Most jövök én. Az öblös, komoly pohár. A mester rám fordította a legtöbb időt. Kicsit fáj, de sokkal kevésbé, mint gondoltam. Sokkal inkább fáj megválni a rózsaízű ajkak érintésétől, akik minden pontját behálózták rút számnak. A legjobban kettő fáj. Akivel a hegyen voltunk a gazdával, a másik pedig a tóparti lány, aki a legjobban szerette a hárslevelűt, azt hiszem pont az ő hárslevelűje törte szét üveg-létemet.

De már sokkal kevésbé fáj, mert már olyan apróra törtem az esésben, hogy csak egy egészen kicsi darabot érzek magamból, talán épp csak egy kicsivel többet, mint a kezdetekben.

Várom, hogy a kancsó jöjjön utánam, mert így lesz az igazi. Így kerül helyére a világ. Ha mi újra együtt leszünk, immár szétszedhetetlenül. Felnézek a polcra, de a kancsó nem jön. Megondolta magát. Marad. Jó így neki mégis. Töltenek bele vizet, bort, és él, egyben van. Ha fül nélkül, és most már a kedves borospohara nélkül is, de él. És ez a lényeg neki. Hát éljen így, és legyen boldog!

Én már apró szilánk vagyok a földön, várom, hogy mi lesz velem.

 

 

Sok-sok évig hevertem a földön, mert az öreg, amikor reggel iszonyú másnaposságában meglátta, hogy én darabokra törtem, darabjaimat a szoba négy sarkába rugdosta. De végül eladta a házat, és az új lakók a takarítás közben összesepertek, és kivittek a szemétbe. A kancsót is láttam, és azt láttam, hogy szép élete lesz, kinn a kertben a virágok vizét fogják majd benne tartani. Mennyi élet fog belőle sarjadni! Igazán irigylem, hogy ő ilyen boldog lehet most. Jobban tette, hogy akkor nem ugrott.

Engem pedig kukába tettek, aztán konténerbe, végül egy nagy szemétdombra, ahonnan a szél felkapott, és vitt, egészen egy kicsike kis patakig. A patak aztán továbbvitt egy folyóba, a folyóból egy nagy folyamba kerültem, onnan pedig a tengerbe. A tengerben évekig nyugodtam, aztán egy dagály alkalmával a parton rekedtem.

 

 

És most egy apró szilícium részecske vagyok........

Ha egyedül vagy.
Ha tanulnod kell.
Vagy rajzolni...

Ott vannak a tulipánok,
és a pillangó.
A világod színei!


The Tulip Field by *CezarMart on deviantART

a legjobb része a hetemnek
amikor a hold sem hagy hidegen
szó szerint!

A sün, akit meg lehetett simogatni.

Nincs olyan sün a világon, amelyik ne lenne tüskés. Annyi szúrós tüskéjük van a sünöknek, hogy még hozzájuk sem lehet érni. Megsimogatni őket pedig egyenesen lehetetlen. Nem is simogatta meg őket soha senki. Azaz, egy kis sünt mégiscsak megsimogattak. Hogyan történt? Elmesélem.

A kis sün az erdőben kószált. Egyszer csak észrevett egy fatönköt. A tönkön egy nyuszi üldögélt, és tejbegrízt evett a tányérjából. És nem ám akárhogyan, hanem kanállal. Megette a nyuszi az összes tejbegrízt, és azt mondta: -Köszönöm, anyukám!

A nyuszi mama odament hozzá, a mancsával megsimogatta, és megdicsérte a kis nyuszit: -Ez aztán derék dolog! Milyen jól nevelt csemetém van nekem!

A kis sün, akit még soha senki nem simogatott meg ilyen gyengéden, hirtelen elszomorodott. Annyira elszomorodott, hogy még sírva is fakadt. A nyuszi mama meglátta, hogy a kis sün sír, és megkérdezte tőle: -Ki bántott téged?

-Senki nem bántott -felelte a kis sün.

-Hát akkor miért könnyes a szemed?

-Mert meg tetszett simogatni a kis nyuszit.

-Téged talán nem szokott megsimogatni az anyukád?

-Nem szokott megsimogatni. Engem senki nem simogat meg.

-Megsimogatnálak én szívesen, ha nem lennél ilyen tüskés. -sajnálta meg a nyuszi mama a kis sünt.

-Hát persze, hogy megsimogatna. -szólalt meg a kis nyuszi, de a tüskéid megszúrnák a mancsát.

-És ha nem lennék tüskés? -kérdezte hirtelen a kis sün.

-Az egészen más lenne. -mondta a kis nyuszi. -De hiszen az lehetetlen!

-Lehetséges! -kiáltott egy nagyot a kis süni. Összegömbölyödött, és kezdett ide-oda hemperegni a lehullott leveleken. A levelek rátapadtak a tüskéire, és a kis sün nemsokára egy tarka labdához hasonlított.

Amikor ez a labda odagurult nyuszi mamához, az először nem is értette, miről is van szó. De a süni kidugta a levelek közül fekete orrocskáját, és azt dünnyögte:

-Ugye, most már egyáltalán nem vagyok tüskés?

Nyuszi mama elmosolyodott, és megsimogatta a kis sünt:

-Te vagy a legderekabb és legtalálékonyabb kis sün a világon! -mondta.

Sajnos nem érkezett megfejtés arra, hogy hogy kerül ide Le vent nous portera. Dehát ez nem csoda, honnan tudná akárki? Csak reméltem, hogy rájössz... de az emberek nem ismerik egymást eléggé. Ezért az ígért almát megeszem én.

 
Ferocious Fruit by ~pokupine on deviantART

Hammm....

-Tudja, Beethoven süket volt.
-Tessék?
-A zeneszerző. Biztosan ismeri.
-Persze, hogy ismerem. De miért mondja ezt?
-Mert maga lepkegyűjtő.
-Még mindig nem látom, hogy mi közöm van nekem hozzá... és igazából pillangókat gyűjtök. De az emberek ezt mindig eltévesztik. Nem értenek, amikor kijavítom őket. Nem tudják, mi a különbség.
-Tudom, tudom... Az emberek soha senkit nem értenek meg. Mert ők is emberek.
-De mi közöm van Beethovenhez?
-Erre mindjárt rá fog jönni. De mondja, miért csak azt az egy pillangót szeretné megszerezni?
-Ezt honnan tudja?
-Látom magán. Előbb benne is volt a hálójában. Aztán elrepült. Aztán most pedig mint aki fejét vesztette, ide-oda legyez a hálójával. Meg kell értenie...
-Mit?
-Hogy a pillangó nem egy fénykép, amit betűz az albumba. Azok a lepkék. Maga pedig pillangót gyűjt. Egyetlen egy pillangót. És a pillangó nagyon szép. Amikor repül. És szabad. Nem ejtheti rabul. Nem is tudná.
-Maga honnan tudja?
-Én zeneszerző vagyok. Azok a hangjegyek a kottáimban csak lepkék. Esetleg értő szem megcsodálja őket. De akkor válnak varázslatossá, amikor leütöm őket sorra a zongorán, és a szél viszi őket a szélrózsa minden irányába. Elrepülnek, de miközben a levegőben szállnak, a legszebb ajándékot adják, amit én el tudok képzelni. Mint a pillangó önnek. De aztán a hangjegyek elrepülnek... nem maradnak itt.
-Magának könnyű. Bármikor le tudja játszani a zongorán, és újra ott táncolnak a levegőben. Én viszont...
-Pontosan ezért mondtam, hogy Beethoven süket volt.
-Igen... és?
-Beethoven, miután süket lett, sosem tudta lejátszani a zongorán a műveit, hogy hallja őket. Mekora szenvedés! Képzelje el, hogy mennyire nehéz lehetett ez. Nem hallani egyetlen hangot sem. Aki a legjobban rászorult a hangokra, pont azt fosztotta meg a sors attól, hogy hallja őket. Végül mégis elengedte mindet. Pedig rettentően szenvedett. Miután süket lett, egyedül a belső hallására tudott támaszkodni. És megtanulta! Lenyűgöző volt! Ismeri a műveit, nemde? Magának sokkal könnyebb. Ön lát és hall. Látja a világ összes lepkéjét. Köztük van a maga pillangója is. És ki tudja, még mennyi más... Engedje hát el!
-De olyan szép... És boldog voltam.
-Persze, hogy szép az a pillangó. De valóban az volt, amikor ott volt a hálóban? Ön szerint a rab állatok őszintén szépek? Mennyivel szebb az, aki a napsütésben, a tavaszi levegőn táncol! Az teszi széppé, hogy önmaga. És azt csinál, amit akar. Engedje el...
-El kell engednem? El kell... El kell engednem!
-Nehéz. Tudom. Vigasztalja a tudat, hogy magát nem kényszeríti a sors, hogy csak a bensőjével lássa azt a pillangót, vagy úgy általában az összes pillangót a világon. A pillangót pedig nem kényszeríti senki, hogy legyen az, ami igazából nem. Szabad. Repülhet. Talán visszarepül magához, szabadságból, mert akkor majd valóban akarni fogja, hogy egymás rabjai legyenek, talán nem. Ezt ő dönti el, "bár a szél viszi." Ön pedig nyugodjon meg. Most pedig, ha nem haragszik mennem kell. Vár egy mű, amit be kell fejeznem. Bár a legutóbb nagyot csalódtam. Rengeteget dolgoztam vele, simogattam, ápoltam, gondoltam rá, és meg se szólal. Szomorú vagyok miatta. Most újra megpróbálom.
-Szerintem engedje el...

Már három év telt el, mióta láttam.
 

Az kap egy almát, aki megmondja, hogy miért van ez itt.

 

napról napra
el akarok aludni

bár tudnék
álmatlanság
nem tudok
talán máskor
soha
.

sun flower II by ~nalptekin on deviantART
 

Egyszer majd lesz itt valami. Most is van, csak el van rejtve...

Nincs blog. Nem is volt. Ezentúl csak képek.

Ezt még hétfőn fotóztam.


 
Struck by... by ~LvK88 on deviantART

Ha most kellene kiválasztani az idézetet, és lehetne hosszú.

Útrakelés

Megparancsoltam, hozzák elő az istállóból lovamat. A szolga nem értett. Magam mentem az istállóba, megnyergeltem a lovam, nyeregbe szálltam. Távolból trombitahangot hallottam, megkérdeztem a szolgát, mit jelent. Nem tudott semmit, nem hallott semmit. A kapuban feltartóztatott, és megkérdezte: - Hová lovagolsz, uram?

- Nem tudom - mondtam -, csak innen el, csak innen el. Örökké innen el, csak így érkezhetem célomhoz.

- Ismered tehát célodat? - kérdezte.

- Igen - feleltem -, hiszen mondottam: "Innen el", ez a célom.

- Nem viszel eleséget se magaddal? - kérdezte.

- Nincs rá szükségem - feleltem -, ez az út olyan hosszú, hogy éhen halnék, ha útközben nem kaphatnék valamit. Nem vihetnék annyi eleséget, hogy kitartson. Hiszen, szerencsére, roppant út ez valóban.

Tandori Dezső fordítása

Franz Kafka egyébként.

Hát most már jó rég írtam ide akármi értelmeset, meg most se fogok asszem. Csak kicsit unatkoztam, gondoltam valami újdonásg mégiscsak legyen.

A még érettségizőknek sok sikert, a már megérteknek jó pihenést... meg még mi? JA! A Julcsinak jó utat Szíriába :) (Tegyél fel képeket majd a blogodra.) Meg még a Horvátországba menőknek jó Horvátországozást, és üzenem, hogy gólyatáborba már csakazért is elmegyek, és elverem a Londonban keresett pénzemet...

Meg találtam egy tökjó játékot a neten. Arról szól, hogy ha képzeletben filmet csinálnának valaki életéből, milyen zenék lennének benne. Úgy működik, hogy winampba be kell tenni az egész zenekönyvtárat, shuffle-ra tenin a lejátszást, és minden jelenethez véletlenszerűen egy zenét kiválasztatni vele. Nekem ezek jöttek ki: (a fordítása miatt sorry, angolul jobban hangzanak a jelenetek nevei)

Főcím: Kispál és a Borz - Napos oldal
Felkelés: Beatles - Hard Days Night
Első nap a suliban: Michael Andrews feat. Gary Jules - Mad World
Az első szerelem: The white stripes - The Denial Twist
Veszekedés: Massive Attack - Group Four
Szakítás: Dream Theatre - The Spirit Carries On
Parti: Franz Ferdinand - Walk away
Élet: Alice Cooper - Poison
Idegösszeomlás: Hatebreed - Destroy Everything (asszem ez telitalálat :)
Autós jelenet: Violent Flames - Color me once
Visszaemlékezés: Evanescence - Hello (na ja...)
Újra egymásra találás: Tankcsapda - Anarchia (hehe, hát ez kapufa)
Esküvő: Massive Attack - What your soul sings
Az első gyerek: Guano Apes - Big in Japan
Az utolsó csata: Crystal Method - Keep hope Alive
Halál jelenet: Faithless - Mass destruction (na ezen beszartam :D)
Temetés: Moby - I like it (kapufa 2)
Végefőcím: FLUKE - Absurd(Whitewash edit) (asszem ez illik)

Mi ebből a tanulság? Semmi. De azért jó poén volt megcsinálni. Mindenesetre, így ezek a zenék együtt, hát, megnéztem és... jó szar film lenne ilyen zenékkel. Talán amúgy is...

Most már érett...