Köszönöm mindenkinek a jókivánságokat ajándékokat ilyeneket. Annak a háromnak főleg, aki tényleg boldog névnapot kivánt. Itt van az én saját ajándékom.
Kis szilícium részecske voltam. Aztán kibányásztak, összegyűjtöttek, vasúti kocsiba raktak sok-sok barátommal együtt. Dobozba kerültem, aztán ládába, aztán egy nagy teherautóra, később pedig egy mikrobuszba. Eljutottam a műhelybe, oda a hegyek közé, ahol szerettek, féltő kezekkel bántak velem. Üveget fújtak belőlem. Pohár lettem. Gyönyörűszép talpas vörösboros pohár. Egyedi. Soha senki nem látott még olyan gyönyörű poharat, mint amilyen én voltam a mester kezében. Szeretett engem. Azt mondta, én vagyok a mesterműve. Ahogy a többiek is. Mi mind egy-egy mestermű voltunk. A többi pohárral együtt. Mi voltunk a mester dédelgetett kincsei, akiket szeretett, és még most is szeret. Helyünk volt és még most is van a házában. Mi, poharak, bögrék, vázák, kancsók, füles, és fülnélküli csészék, cserepek, kicsik, nagyok, átlátszók, színesek, mi mind a mester nagy családját alkottuk.
Aztán újra ládába kerültem, majd mikrobuszba, aztán vasúti kocsiba, aztán egy dobozba, majd újra mikrobuszba, és végül egy polcra a közeli kisváros polcán. Sürögtek az emberek körülöttem, megbámultak, a gyerekek kacagtak, ahogy az arcukat kinagyítottam makulátlan tisztaságommal, a felnőttek elismerően csettintettek nyelvükkel, amikor megláttak, az idősek fátyolos szemmel gondoltak a régi időkre, amikor kedvesükkel a tó partján kortyolták a mézédes fehérbort egy hozzám hasonló mesterműből, és a hársfaillat egészen a homloküregükig hatolt. Ez az illat annyira behatolt az emberek orrán át a fejükbe, hogy szinte az agyukat ölelte körül. Egész életükben emlékeztek arra a nyárra. Azt hiszem ezért tekintettek sokan vöröslő szemmel rám.
És ezért kerültem annak a kedves öreganyónak a tulajdonába aki aztán az unokájának ajándékozott engem. Csodás életem volt akkoriban. Mindig én voltam a piknikes kosárban, akárhová mentünk. Én voltam a szekrényben az első az összes üvegtárgy közül, de még a porcelánokat is megelőztem. Pedig egy valódi kínai porcelán is volt köztünk. Midnenki szeretett. A gazdám igazi aranyifjú volt. A gazdám és én - mi ketten rengeteg lány fejét csavartuk el. Emlékszem a rengeteg rózsás ajak érintésére, némelyiknek még most is érzem az ízét. Szerettem őket egytől egyig. Olyan ártatlan volt akkoriban az élet.
De elért a végzet engem is. Azt hittem, varázserőm van, és azt hittem, a gazdám is tudja ezt. De valahogy mégis megrepedtem. Nem emlékszem pontosan, hogy hogyan történt, azt hiszem összekoccantam valami másik üveggel a kosárban, talán bor volt, azt hiszem valamilyen hárslevelű... azt szerettem a legjobban. Pedig vörösborospohár vagyok, de mégis ezt a fehéret szerettem a legjobban. Olyan finom illata volt, hogy epekedtem néha azért, hogy belém töltsék. Akkor még fényesebben csillogtam, hogy büszke legyen rám a gazda. Büszke is volt mindig.
De mégis megrepedtem, és ő okozta vesztem. Eddig simogattam az ajkakat, páratlan fényt adtam minden bornak, talán még a legsilányabb bort is fenségesnek találták volna azok a rózsás ajkak belőlem. Ezentúl viszont simogatás helyett karcoltam, selymes fény helyett pedig hitvány homályt adtam mindennek, amit belém öntöttek. Még a víznek is, pedig azt igazán nehéz a poharak országában elrontani. A kényes női ajkak mindig felszisszentek, ahogy hozzájuk értem. Már nem szerettek. Nem szeretett senki sem. A gazdám se tett be többé az üvegek mellé a kosárba, és nem vitt el a kabrióval a tó mellé a hársfaillatba, ahogy a régi csillogó szemű öregek emlékeztek ott a boltban, amikor rám pillantottak.
Így lettem végül egy csillogó szemű öreg tulajdona. Valahol a lomok között talált meg a volt gazdám háza mellett. De neki sem a régi emlékektől csillogott a szeme. Inkább a sok érces, nyers bortól, amit ivott. És azokat a rettenetes borokat mind belém töltötte. Sose mosott el. Fájt a lét. Csúnya lepedék volt mindenütt rajtam, a gyönyörű talpam is kicsorbult, egy selejt potyautas lettem világon. Semmiben sem leltem már örömömet. Újra csak fájt a lét. Fájt az, hogy ebbe a tesbe vagyok zárva, és ezzel együtt erre a sorsra vagyok ítélve. Hát én tehetek róla, hogy a gazdám nem vigyázott rám, és a hárslevelű üvege megsértett? Minden este azon törtem kis üveg-agyam, hogy hogyan lehetne széttörni, darabokra hullani, apró szilánkokra törni, és végül szétgurulni a padlón, hogy végre szabad legyek. Belém ne töltsetek többé savanyú bort meg olcsó pálinkát! Volt ott egy kancsó is, valaha olyan sorsa lehetett mint nekem, de neki a füle tört le, így ő is az öreghez került. Ő is ezen gondolkozott, mint én. Széttörni és elgurulni, a sarokba, ott már senki sem zavar.
Egy idő után annyira megszerettem a kancsót, hogy már nemcsak széttörni akartam, hanem Vele széttörni, és szétgurulni. Azt akartam, hogy a szilánkjaink már annyira összekeveredjenek, hogy ne is lehessen őket kiválogatni. Örökre együtt. Minden este tornáztam a polcon, hogy arrébb kerüljek. Akinek már volt üvegből az izma (felteszem, hogy kevés ilyen olvasó van) annak nem kell mondani, hogy mennyire nehéz ez. Én mégis mindig tornáztam. Megbeszéltem a kancsóval, hogy együtt vetjük magunkat a mélybe. Együtt leszünk. Örökké.
Egy este elérkezett az idő. Az öreg részeg volt, és éppen csak a peremére rakott le a polcnak. A kancsó mellé. A kancsó biccentett, és én már tudtam, hogy most van itt a várva várt vég, amitől mégis annyira tartottam. A kancsó minden erejét bevetve meglökött, és én elindultam lefelé, a hideg kőre. Nem volt hosszú a zuhanás, a pillanat, a robbanás pillanata azonban annál hosszabb és gyönyörűségesebb. Éreztem, ahogy szétáramlik bennem a rengeteg energia, ahogy egyre inkább megfeszülök, ahogy rugalmatlan üveg izmaim sikoltva ellenkeznek a rettenetes feszültségenek.
Elsőnek a talpam tört el. Olyan hirtelen történt, hogy búcsút se tudtam mondani a kedves talpnak. Pedig mennyi mindent kiálltunk mi együtt! Álltunk a fűben, a kedves otthoni melegben az asztalon, a mesternél a többi mestermű között finom papíron. És most itt, először cserbenhagy a kedves talpam. A hideg kövön nem bír el engem, és szabadon bocsát. Egyet reccsen és elhallgat, ő már nem is törik több szilánkra. A talp szára csendben veszi tudomásul, hogy itt van a vég, szinte el sem törik, csak elgurul. Szó nélkül.
Most jövök én. Az öblös, komoly pohár. A mester rám fordította a legtöbb időt. Kicsit fáj, de sokkal kevésbé, mint gondoltam. Sokkal inkább fáj megválni a rózsaízű ajkak érintésétől, akik minden pontját behálózták rút számnak. A legjobban kettő fáj. Akivel a hegyen voltunk a gazdával, a másik pedig a tóparti lány, aki a legjobban szerette a hárslevelűt, azt hiszem pont az ő hárslevelűje törte szét üveg-létemet.
De már sokkal kevésbé fáj, mert már olyan apróra törtem az esésben, hogy csak egy egészen kicsi darabot érzek magamból, talán épp csak egy kicsivel többet, mint a kezdetekben.
Várom, hogy a kancsó jöjjön utánam, mert így lesz az igazi. Így kerül helyére a világ. Ha mi újra együtt leszünk, immár szétszedhetetlenül. Felnézek a polcra, de a kancsó nem jön. Megondolta magát. Marad. Jó így neki mégis. Töltenek bele vizet, bort, és él, egyben van. Ha fül nélkül, és most már a kedves borospohara nélkül is, de él. És ez a lényeg neki. Hát éljen így, és legyen boldog!
Én már apró szilánk vagyok a földön, várom, hogy mi lesz velem.
Sok-sok évig hevertem a földön, mert az öreg, amikor reggel iszonyú másnaposságában meglátta, hogy én darabokra törtem, darabjaimat a szoba négy sarkába rugdosta. De végül eladta a házat, és az új lakók a takarítás közben összesepertek, és kivittek a szemétbe. A kancsót is láttam, és azt láttam, hogy szép élete lesz, kinn a kertben a virágok vizét fogják majd benne tartani. Mennyi élet fog belőle sarjadni! Igazán irigylem, hogy ő ilyen boldog lehet most. Jobban tette, hogy akkor nem ugrott.
Engem pedig kukába tettek, aztán konténerbe, végül egy nagy szemétdombra, ahonnan a szél felkapott, és vitt, egészen egy kicsike kis patakig. A patak aztán továbbvitt egy folyóba, a folyóból egy nagy folyamba kerültem, onnan pedig a tengerbe. A tengerben évekig nyugodtam, aztán egy dagály alkalmával a parton rekedtem.
És most egy apró szilícium részecske vagyok........
