qd

-Tudja, Beethoven süket volt.
-Tessék?
-A zeneszerző. Biztosan ismeri.
-Persze, hogy ismerem. De miért mondja ezt?
-Mert maga lepkegyűjtő.
-Még mindig nem látom, hogy mi közöm van nekem hozzá... és igazából pillangókat gyűjtök. De az emberek ezt mindig eltévesztik. Nem értenek, amikor kijavítom őket. Nem tudják, mi a különbség.
-Tudom, tudom... Az emberek soha senkit nem értenek meg. Mert ők is emberek.
-De mi közöm van Beethovenhez?
-Erre mindjárt rá fog jönni. De mondja, miért csak azt az egy pillangót szeretné megszerezni?
-Ezt honnan tudja?
-Látom magán. Előbb benne is volt a hálójában. Aztán elrepült. Aztán most pedig mint aki fejét vesztette, ide-oda legyez a hálójával. Meg kell értenie...
-Mit?
-Hogy a pillangó nem egy fénykép, amit betűz az albumba. Azok a lepkék. Maga pedig pillangót gyűjt. Egyetlen egy pillangót. És a pillangó nagyon szép. Amikor repül. És szabad. Nem ejtheti rabul. Nem is tudná.
-Maga honnan tudja?
-Én zeneszerző vagyok. Azok a hangjegyek a kottáimban csak lepkék. Esetleg értő szem megcsodálja őket. De akkor válnak varázslatossá, amikor leütöm őket sorra a zongorán, és a szél viszi őket a szélrózsa minden irányába. Elrepülnek, de miközben a levegőben szállnak, a legszebb ajándékot adják, amit én el tudok képzelni. Mint a pillangó önnek. De aztán a hangjegyek elrepülnek... nem maradnak itt.
-Magának könnyű. Bármikor le tudja játszani a zongorán, és újra ott táncolnak a levegőben. Én viszont...
-Pontosan ezért mondtam, hogy Beethoven süket volt.
-Igen... és?
-Beethoven, miután süket lett, sosem tudta lejátszani a zongorán a műveit, hogy hallja őket. Mekora szenvedés! Képzelje el, hogy mennyire nehéz lehetett ez. Nem hallani egyetlen hangot sem. Aki a legjobban rászorult a hangokra, pont azt fosztotta meg a sors attól, hogy hallja őket. Végül mégis elengedte mindet. Pedig rettentően szenvedett. Miután süket lett, egyedül a belső hallására tudott támaszkodni. És megtanulta! Lenyűgöző volt! Ismeri a műveit, nemde? Magának sokkal könnyebb. Ön lát és hall. Látja a világ összes lepkéjét. Köztük van a maga pillangója is. És ki tudja, még mennyi más... Engedje hát el!
-De olyan szép... És boldog voltam.
-Persze, hogy szép az a pillangó. De valóban az volt, amikor ott volt a hálóban? Ön szerint a rab állatok őszintén szépek? Mennyivel szebb az, aki a napsütésben, a tavaszi levegőn táncol! Az teszi széppé, hogy önmaga. És azt csinál, amit akar. Engedje el...
-El kell engednem? El kell... El kell engednem!
-Nehéz. Tudom. Vigasztalja a tudat, hogy magát nem kényszeríti a sors, hogy csak a bensőjével lássa azt a pillangót, vagy úgy általában az összes pillangót a világon. A pillangót pedig nem kényszeríti senki, hogy legyen az, ami igazából nem. Szabad. Repülhet. Talán visszarepül magához, szabadságból, mert akkor majd valóban akarni fogja, hogy egymás rabjai legyenek, talán nem. Ezt ő dönti el, "bár a szél viszi." Ön pedig nyugodjon meg. Most pedig, ha nem haragszik mennem kell. Vár egy mű, amit be kell fejeznem. Bár a legutóbb nagyot csalódtam. Rengeteget dolgoztam vele, simogattam, ápoltam, gondoltam rá, és meg se szólal. Szomorú vagyok miatta. Most újra megpróbálom.
-Szerintem engedje el...